Ma teljesen véletlenül elém került egy teológusból politikussá avanzsált úr tollából kikerült írás, és végigolvasva az irományt, erőteljes ellenvélemény formálódott meg bennem a téma kapcsán. Lehet hogy nem lesz népszerű ez a vélemény, lehet vele vitatkozni, de én ezeket a nézeteket vallom.
Az ugyan nem derült ki számomra, hogy kik lehetnek a ”genderideológiák természetellenes vízióitól megfertőzöttek” akik gúnyosan mosolyognak az XXL anyák (értsd 3 feletti gyerekszám) mindennapi küzdelmein, de úgy gondoltam, két gyerekes anyakén, feleségként, és dolgozó nőként bőven van alapom arra, hogy véleményt formáljak a témában.
Szóval…én végtelenül tisztelem azokat a nőket, akik saját döntésük alapján (tehát nem családi, egyházi, társadalmi nyomás hatására, és nem úgy hogy becsúszott) 4-5-6 gyermeket vállalnak, és valódi örömként élik meg a nevelgetésüket önerőből (tehát nem két dadával és egy házvezetőnővel). Nem tudom, hogy hányan vannak ők, de nagyon szeretnék egyszer beszélgetni egy ilyen hölggyel, mert az ő véleményét igazán mérvadónak tartanám. Nagyon szívesen megkérdezném őket, hogy hogy sikerül nekik egyensúlyban tartani az összes gyerkőccel tartott minőségi idejét, a háztartásvezetést, a férjjel töltött minőségi időt, és az énidőt. Mert ezekre mind szükség van ugyebár egy teljes élethez, és megvalósításuk embert próbáló feladat.
A másik dolog ami eszembe jutott...milyen jogon lehet egy ember értékét megítélni az alapján, hogy hány gyereke van!? Mitől lesz kevésbé értékes egy olyan nő, aki a sok gyerek vállalása helyett például elhivatott orvosként, tanárként, mérnökként éli le az életét, példásan nevelve azt az 1-2 csemetét, akiket felelősséggel fel tud nevelni? Mitől lesz kevésbé értékes egy olyan nő, aki a sokadik gyermek megszülése előtt elgondolkozik a lehetőségein, és felismeri, hogy egyszerűen nincs kapacitása többre? Felelősségteljes ember az, aki évente bevállal egy gyereket, akik utána nélkülöznek a család összes tagjával együtt, esetleg a figyelmet nélkülözik, mert ahhoz, hogy vacsora kerüljön az asztalra, mindkét szülőnek dolgoznia kell, méghozzá nem keveset? Felelősségteljes szülő az, aki súlyos betegen gyereket vállal, hogy néhány év múlva félárván hagyja? Vajon hogy élik meg a gyerekkorukat azok a legidősebb gyerekek, akiknek a gyerekkoruk azzal telik, hogy a kisebb testvéreik gondozásával telik, ahelyett hogy a kortársaikkal játszanának, vagy zavartalanul a leckéjükkel foglalkoznának délutánonként, mert ezekre lehetőségük sincsen?
Nem utolsó sorban érdemes megemlíteni például a papi és szerzetesi hivatást választókat, akik ugye hivatásukból fakadóan gyermektelenek, holott ugye Magyarország legelterjedtebb vallása erősen nagycsalád párti. Ők nem lennének értékes, hasznos tagjai a társadalomnak?
Véleményem szerint családot alapítani hatalmas felelősség. Persze, egyrészről ugye kell az a fránya statisztika a demográfiához és nagyon csinosan mutat a nagy család a fotókon, nyilvántartásokban. Azt is aláírom, hogy a biológiai óra ketyeg. De az éremnek van egy másik oldala is. Anyaként, felelős szülőként tudom, hogy a gyerekeknek figyelem, gondoskodás, érzelmi és anyagi biztonság szükséges ahhoz, hogy egészséges személyiségű felnőtté váljanak. Nem, nem elég a napi 10 perc, minőségi idő, amikor csak őrá tudunk figyelni, úgy, hogy közben mondjuk a másik 4 nem veri szét a házat. Nem, nem elég hogy reggel azt mondjuk neki, hogy bonts ki magadnak egy tartós péksütit suliba menés előtt, mert épp az öcsédet kell szoptatni, a húgod meg most folytja a macskát a kádba. Az sem baj, ha van idő arra, hogy meghallgassuk a mindennapok apró-cseprő gondjait, ami ott és akkor nekik a világ közepe, és ha ott és akkor nem mesélheti el, akkor napokig rágódni fog rajta. Azt is értem, hogy a pénz nem minden, viszont a biztonságos otthon, a minőségi étel, oktatás és ruha pénzbe kerül, méghozzá nem kevésbe. Felelős szülők mindezek fényében dönthetnek arról, hogy mikor és hány gyermeknek adnak életet. Akkor, amikor az alapokat megteremtették!
Sok szónak is egy a vége, az én szememben gyerekszámtól függetlenül azok a becsületre méltó, értékes családok, ahol békében szeretetben és felelősségteljesen felnevelik a tudatosan bevállalt gyerekeket, elindítva őket egy emberi értékekkel kikövezett életúton, vagy felvállalják azt a döntésüket, hogy nem szeretnének részesei a szülői hivatásnak, inkább valami más módon lesznek hasznára az emberiségnek.
Szerencsére sem az emberi értékeknek, sem az önmegvalósításnak (pláne nem a nőinek) nincs köze a gyerekszámhoz, amit Kiss Antal úr az írásában erősen sugallni próbál.
